A Dagger of the Mind

From “Macbeth,” Act II. Sc. 1. [MACBETH, before the murder of Duncan, meditating alone, sees the image of a dagger in the air, and thus soliloquizes:] IS this a dagger which I see before me, The handle toward my hand? Come, let me clutch thee:— I have thee not, and yet I see thee still. Art thou not, fatal vision, sensible To feeling as to sight? or art thou but A dagger of the mind, a false creation, Proceeding from the heat-oppressèd brain? I see thee yet, in form as palpable As this which now I draw. Thou marshal’st me the way that I was going; And such an instrument I was to use. Mine eyes are made the fools o’ the other senses, Or else worth all the rest: I see thee still; And on thy blade and dudgeon gouts of blood, Which was not so before.—There ’s no such thing: It is the bloody business, which informs Thus to mine eyes.—Now o’er the one half world Nature seems dead, and wicked dreams abuse The curtained sleep; witchcraft celebrates Pale Hecate’s offerings; and withered murder, Alarumed by his sentinel, the wolf, Whose howl ’s his watch, thus with his stealthy pace, With Tarquin’s ravishing strides, towards his design Moves like a ghost.—Thou sure and firm-set earth, Hear not my steps, which way they walk, for fear The very stones prate of my whereabout, And take the present horror from the time, Which now suits with it.—Whiles I threat, he lives: Words to the heat of deeds too cold breath gives. (A bell rings.)I go, and it is done; the bell invites me. Hear it not, Duncan; for it is a knell That summons thee to heaven or to hell.

English
Year Written: 
1584
Year Rounded: 
1 500
Sub Title: 
Poems of Tragedy: X. Scotland
Year Estimate Only: 

More from Poet

Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most; most, míg a világ célomban keresztez, társulj csak a balsorshoz, és taposs, ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez: jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem átúszott romjain, s a gyászt legyőzte; elszánt csatába most kezdj ellenem, ne hozz esős reggelt a szeles...

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt ajkánál a rőt koráll ragyogóbb. Fehér a hó? Az ő keble sötét. Drót a haj? A haja fekete drót. Láttam rózsát, fehéret s pirosat, de az ő arcán bizony sohase; s némely párfőm gyönyöre csábosabb, mint amilyen úrnőm lehellete. Szivesen hallgatom - de tudom, a...

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod...

Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb, mint romtemplom didergő karzatán, hol nemrég édes madárkórus dalolt. Nézz engem, mint nyugati szemhatáron foszló alkonypírt, mikor a setét éji lassú-lassan csukja le az álom szemhéját, mint koporsó fedelét. Lásd...

From “a Midsummer Night’s Dream,” Act II. Sc. 2. Enter TITANIA, with her train. TITANIA.—Come, now a roundel, and a fairy song; Then, for the third part of a minute, hence;— Some, to kill cankers in the musk-rose buds; Some war with rear-mice for their leathern wings, To make my small elves...